AZ EGYHÁZAK ÉS A MÉDIA
 


Elhangzott a Magyar Rádió Márványtermében 1996. november 26-án 10 órakor. A vita résztvevői: Hajdu István (MR elnök), Tomka Miklós (Országos Lelkipásztori Intézet), Ablonczy Zsolt (református), Fischer György (Gallup Intézet), Győri Kornél (baptista), Huszthy Ádám (IGEN), Lukács László (a katolikus püspöki kar sajtóreferense), Raj Tamás (izraelita), Simkó János (MR ig.), Tóthszőllős Mihály (evangélikus), Ágoston István (vitavezető).

Jó jel, hogy a médiadolgozók kíváncsiak az egyházi dolgozók véleményére. Az őszinte érdeklődés, a megnyílás mindig megindító, lefegyverző. Ám azt gondolom, helytelen lenne idejüket azzal rabolnom, hogy egy reménybeli, eljövendő eszményi állapot fölött örvendezzek. Így marad a csúf jelen, amiben csak az a vigasztaló, hogy mire kimondom, már múlt.

A "civilizált államok" ma Isten létét megengedve, de el nem fogadva működnek. Isten kívül esik az állam érdeklődési körén. Az érdektelenség valószínűleg kölcsönös, hiszen a Szentírás tanúsága szerint Isten sem érdeklődik különösebben az állam iránt. Isten a személlyel törődik. Az állam figyelme az istenhívő állampolgárok csoportjait; az egyházakat kíséri, törvényi szabályozás és szokásjog formájában. Az egyház - innen kezdve csak így, egyes számban, s ezt így kell érteni: egyházam - elfogadja az Isten létét megengedő, de el nem fogadó állam játékszabályait: ez talán a történelem legmonumentálisabb alkuja: állam és egyház szétválasztása. Ezzel az alkuval - egyelőre - mind a két fél elégedett, jóllehet, magában hordja a meghasonlás veszélyét, márpedig "Minden önmagával meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik" (Lk 11,17). Az alku jótékony hatása mutatkozik meg az állam és egyház közötti tárgyalások konstruktivitásában. Régen az egyház képviselője felkereste az állam képviselőjét és felvilágosította őt Isten előtt utálatos voltáról, mire az sürgősen kivégeztette tárgyalópartnerét. Ma állam és egyház jó légkörű tárgyalásokon rendezi a vitás kérdéseket. Ez a kiegyensúlyozott viszony csak töredékesen érvényesül a médiában, holott az ún. közszolgálati médiának illő lenne alkalmazkodnia az állam és egyház meghitt viszonyához. Ennek oka a média - mint hatalmi ág - bohó és szertelen fiatalságában keresendő: ma az "eredeti információfelhalmozás", a "vadmediatizmus" korát éljük. A hirtelen szerzett hatalom a nagy, erős lelkűeket is képes megszédíteni, hát még a gyengébb, kicsinyebb lelkeket. Ez a gond a történelmi tapasztalat szerint megszüntethetetlen, egyedül az idő képes orvosolni: ki kell várni, amíg felnőnek a médiapionírok unokái, akik már nem tudják, honnan való az örökség, amiből bőkezűen adakoznak majd nemes célokra.

A mostani médiahatalom számára az egyház ellenség, ami puszta létével provokál: jelenlétével állítja: Isten van. Ő az Úr, Teremtőnk, Megváltónk s majd Ítélőnk. Aki nem így gondolja, az - hitünk szerint - téved. Aki pedig téved, az szembe kerül az igazsággal; a hazugság oldalán áll. Ezzel a fölvilágosult társaságban szélsőségesnek tűnő nézettel való szembesítés érthetően kellemetlen, s ellenérzést szül a hinni nem akarókban. A médiában - meglátásom szerint - nem szívesen bocsátkoznak tárgyszerű vitába, egyszerűbb eszközökkel dolgoznak: a nem tetsző állítással szembe állítanak egy azzal ellentéteset; keresnek egy "másik igazságot". Így szükségtelen az érv, a cáfolat, elegendő, ha a hallgatóban, a nézőben megfogalmazódik a pilátusi kérdés: "Mi az igazság?", pontosabban: nincs abszolút igazság: nincs Isten. A média szakemberei arra hivatkoznak: ez így "szakszerű". Így a jó, ha plurális. Majd a tisztelt néző, hallgató eldönti. Ezzel az apró ravaszdisággal viszonylag könnyen megvalósítható a közvélemény kézben tartása. Az igaz állítást nem cáfolja, csak mellé állít egy vagy több másik állítást; alternatívákat, azokat is igaznak feltüntetve. A befogadók sikeres elbizonytalanítása után már elég néhány egyszerű jelszó ismételgetése a közvélemény formálásához. Csodálatra méltó egyszerűséggel lesz a meghökkentőből magától értetődő, a visszataszítóból vonzó, a természetellenesből természetes, s az ideálisból torz. "Ellenigazságokat" gyártani, és ezeket célszerűen csoportosítani, adagolni: engem ez elborzaszt, mert a lelkiismeret hiányát, teremtményi voltunkkal szembeni ellenszegülést, a legfőbb jó elleni lázadást: emberségből kivetkőzést látok benne. Jellemző, hogy a médiában egyházellenes vélemény szabadon kifejthető, egyházhű vélemény azonban csak "plurálisan", a másik fél álláspontjaként. A blickfangos szerkesztő így vezet föl egy riportot, ami egy falusi önkormányzat és a helyi egyház közötti vitáról tudósít: "Börtönbe kerül a pap?" Utóbb kiderül, a vita tárgya: ki állja a temetőgondozás költségeit? Az önkormányzat perrel fenyegetőzik, s ez elég a szerkesztőnek az idézett mondathoz. Ha valaki ilyen hangot engedne meg magának, mondjuk, a Coca-Cola céggel szemben, gondolom, az illetőt azonnal eltanácsolnák. A szerkesztő hölgy szűk negyedóra alatt háromszor mondja el szemrebbenés nélkül a következő baromságot: "A katolikus egyház meg akarja akadályozni, hogy hívei pénzzel segíthessék."

(Zárójeles példa a médiabűnözésre: egy szerkesztő műsorában kifogásolja a bíróság méltánytalan autópályadíjat mérséklő ítéletét. Ellenvéleményt fogalmaz meg: "az ítélet elriasztja a külföldi befektetőket", valamint a bíró eljárását kritizálja: "az ítéletnél nem vette figyelembe az állami részesedés mértékét". Vagyis a közszolgálati médiumban a magyar bíróság ítéletét megkérdőjelezi, szembefordul minden autós, vagyis a köz érdekével, ráadásul azt sugallja, hogy a magyar bíróságnak nem a törvényt, hanem a külföldi befektetők érdekeit kellene szem előtt tartania. Elgondolkodtató, hogy ha az illető szerkesztőt nem az igazság keresése, nem is a köz javának szolgálata vezérelte, akkor vajon mi? Esetleg ki? (Ráadás, november 19. 18.30 Kossuth) Miféle nemzeti médium az, ahol kuratóriumi felügyelettel szajhálkodnak, provokálnak olyan nyikhajok, akiknek hallatán még a sokat tapasztalt Vitray Tamásnak is eláll a szava? Önök jól érzik magukat egy ilyen intézményben?)

Unos-untig halljuk: a média eszköz, ami jó s rossz célra egyaránt felhasználható. Itt és most azonban rossz célra használják felelőtlen, vagy rossz szándékú emberek. Mi, egyszerű halandók a stratégákkal, a médiatábornokokkal, akik önjelölt legfőbb bíróként ítélnek nemzetek fölött, akiknek az emberi személy méltósága semmit sem mond, s a hatékonyság bizonyítékát látják abban, ha ötperces anyag elegendő egy polgármester letételéhez, s tízperces az illető teljes meghurcolásához, nos, ezekkel szerencsés esetben nem találkozunk. Azok a szerkesztők, riporterek, újságírók, akikkel nekünk dolgunk akad, a médiahadsereg közkatonái, s mint ilyenek, sejtelmük sincs főnökeik hatalmi stratégiájáról; egyszerűen igazodnak egy homályos, ki nem mondott, szinte nem is létező elváráshoz. A mi médiaemberünkről tehát feltételezhetjük, sőt feltételeznünk is kell, hogy jó szándékú, becsületes, odaadó családapa/anya, lelkiismeretes dolgozó. Az egyházról való ismeretei persze a médiából valók: inkvizíció, Galilei máglyára küldése(!), fasisztákkal kollaboráló, gátlástalanul pénzéhes, ingatlanharácsoló, nagyzási tébolyban tobzódó erőszakos térítő. Hálószobatitkokban vájkáló pápa, gyermekeket megrontó, homokos püspök, a demokráciát semmibe vevő, államfőt zsaroló püspöki kar (mind szó szerinti idézet). Nem csodálkozhatunk, ha emberünk - bár elfogulatlanságra törekszik - kicsit bizalmatlan irányunkban. Meg kell nyugtatni, magunkhoz kell édesgetni: "katolikus vagyok, de nem bigott", "vallásos vagyok, de jó értelemben".

A média tehát ereje teljében lévő, felelősséggel senkinek sem tartozó szuperhatalom, érthető, ha akaratát érvényesíteni óhajtja. Kevésbé érthető, hogy szuverén hatalmának gyakorlásához miért adja nevét és pénzét az állam? De ez az állam gondja, az egyház dolga a tudomásul vétel és az alkalmazkodás. Szerencsére az egyháztól nem idegen a legkülönfélébb körülményekhez való alkalmazkodás, hamar meg is jelent a mindkét fél bizalmát bíró munkatárs, a "kultúrkeresztény". Híd vallás és vallástalanság között: nem keveri össze az úrvacsorát a szentáldozással, tudja, mikor kell letérdelni a misén, hogy a Sanctusra jön a Benedictus, ismeri az ábrahámhegyi templom oltárképének jellegzetességeit, tudja, melyik püspök doktor, melyik nem, mit tanít a II. vatikáni zsinat a női egyenjogúságról. De azzal is tisztában van, hogy a médiában tapintatlanság Istent említeni, a hitvalló magatartás szélsőséges, kirekesztő, az "abortusz" szó kiejtése pedig legalább akkora illetlenség, mint társaságban szellenteni. Fontos szolgálatot teljesítő diplomaták ők, általuk válik "szalonképessé" az istensemleges környezetben amúgy - hittételei alapján - botrányos egyház. Sajnos a médiának még ez is kevés volt, lehet, kettős ügynököt gyanított a kultúrkeresztényben, ezért teljes megnyugtatására kiállította a "vallási szakértőt". Ez mindazt tudja, ha nem többet, mint a kultúrkeresztény, viszont garantáltan ateista. Az egyház részéről ez még mindig nem a legrosszabb megoldás, hiszen elvárható tőle bizonyos ismeretanyag. Az egyháznak legkínosabb a műkedvelő ellenféllel való találkozás. A dilettánst semmiféle szabály, felelősség nem köti, nem kell tekintettel lennie a tényekre, hiszen nem ismeri azokat, indulatait gátlás nélkül szabadjára engedheti. Nem tud sakkozni, de képes az egyháznak két lépésben mattot adni. Az, hogy a nyilvánvaló tisztességtelenség ellenére mégis hangot kaphat, bizonyára összehasonlíthatatlan hatékonyságának köszönhető. Figyelembe véve az erőviszonyokat, ez az utóbbi az egyetlen pont, amiben az egyház változást remélhet. Ha sikerül felpiszkálni a média irányítóinak önbecsülését, s elmagyarázni: kicsinyes dolog az övön aluli ütést ökölvívósikerként értékelni. Ennél többre az egyház aligha számíthat.

Az egyház nem hátrálhat tovább. A katolikus püspöki kar új, szociális körlevelében így fogalmaz: "A médiumok többsége egyelőre nem járul hozzá igazán az emberek valódi boldogulásához... Még sok pozitív lépést kell megtenni ahhoz, hogy a tömegkommunikáció valóban betöltse hivatását az egész társadalom javára." De még élnek azok, akik egy korábbi püspökkari körlevélben ezt hallották: "Azokat a hírközlő eszközöket, amelyek a mi hitünkkel, elveinkkel, neveltetésünkkel ellenkező fogásokkal nem átallnak dolgozni, a családi szentélybe be ne engedjétek, mert annak tisztességes levegőjét megfertőzik és megmérgezik." (1948. május 20.)

Nem szeretnék tolakodóvá válni azáltal, hogy szentírási idézettel zárom a gondolatsort. Lenintől idézem: "Mi a teendő?" Véleményem szerint semmi. Az egyház nem vonulhat ki a médiából, mert nagy a rábízott felelősség. Amíg az egyház jelen van a médiában, mint munkahelyen, amíg az egyház közösséget vállal a médiával, a benne dolgozókkal, s ezt bizonyára a végsőkig megteszi, addig nyitva áll a megtérés, a bűnbánat, a haza találás útja. A hívő ember azonban, mint a média "fogyasztója", választhat. A média romlott. A jó érzésű ember elkerüli. Imádkozhatunk a benne bukdácsolókért, s azért, hogy legyen benne tíz igaz ember, akik miatt Isten nem pusztítja el.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra