SZVJATOSZLAV RICHTER
 

Miért Richter?

Nem mondta meg mit fog játszani. Nem szokta megmondani. Azt sem: hol és mikor. De ki lehetett találni. Ha a napsütéses őszi utcán hirtelen különös csönd lett, s az emberek összehajoltak, súgtak valamit, s megrebbentek, s angyalszárnyon szállingóztak tovább a Liszt Ferenc tér irányába, akkor tudni lehetett: Richter van itt.

Aki nem surrogtatta elég fürgén a levegőt, azt már ez a kép fogadta a téren: a sor körüléri a háztömböt, a Zeneakadémia minden kapuja zárva, az egyetlen meghagyott nyílást a portás saját testével torlaszolja el. Utáljuk a kapuban terpeszkedő vörös hajú bucifejűt. Naivabb professzorok, önmaguk fényétől megvakult sztárok próbálnak beosonni a portás hasa és a kapufélfa közötti hárommilliméteres résen, de hamarosan megszégyenülten kullognak vissza a sor végére. Odabent felharsan a taps, idekint elborul az agyunk. A kapu recseg, a vörös bucifejű rendőrséget emleget, közben belekenődik a falba. Még egy nyomás és bent vagyunk. Itt tejfelesszájú növendékét löki félre tisztes megalkuvásba őszült tanára, ott egy mindenre elszánt nagymama tapossa le az ünnepelt hőstenor sarkát, egymás hegyin-hátán rohanunk a lépcsőn; a Hídavatásba illő jelenet. A szpíker azt mondja majd: "Zsúfolásig megtelt a Nagyterem." Ha-ha! - a tokiói metró ehhez képest sivár, elhagyatott hely. Egy anyuka fél, hogy agyonnyomják, fortélyhoz folyamodik: a női vécé nyitott ablakán át egészen jól hallani. Izzadt testek préselődnek egymáshoz, egyszerre vesszük a levegőt.

Aztán lélekben elragadtatunk. Azt a kis semmi szonatínát zongorázza, Beethoven-szösszenetet, azt a kis izét a zeneiskola harmadik osztályból. A mélyeket puhán görgeti, most is itt érzem a talpamban. Húsz éve volt? Chopin F-dúr balladája közben úgy érzem, ha a fokozást tovább viszi, nem fogjuk kibírni. Lábujjhegyen állunk, levegőt már rég nem veszünk. Most a fortissimónál föláll, hátralöki a zongoraszéket, és teljes testtel zuhan a billentyűkre. Itt fogok meghalni. De nem én, a hangok halnak meg, s ahogy az utolsó is kimúlik, azon veszem magam észre, hogy ordítok. Az újszülöttek első reakciójával, amikor rádöbbennek a világra. Nem szégyellem, nem is feltűnő: mindenki ordít. Hullámzik a terem, az is áll, aki eddig ült, és sír és nevet és ordít és sikoltozik. Örömében, megváltottságában.

Richter szerényen áll és mosolyog, mint háziasszony, ha süteményét dicsérik. Újra a zongorához ül. Már akkor síri csend támad, amikor a zongora felé fordul. Nem lehet tudni, meddig a "koncert", mettől a "ráadás". Eksztatikus örömünnep résztvevői vagyunk. Voltunk. Több ilyen már nem lesz.

Miért Richter? S miért nem Horowitz vagy Rubinstein, esetleg Maria Callas? Mert Richter volt a legnagyobb. Aki nem hiszi, kérdezze meg Horowitzet vagy Rubinsteint, esetleg Callast!

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra