BÓDY GÁBOR
 

Ötvenéves lenne. Nem értette őt senki. Talán csak közvetlen munkatársai tudták, vagy ők sem: mit akart? Az biztos: incselkedett a démonival és incselkedett az angyalival.

Búval bélelt lelkesedő, vakon hívő kételkedő, önsorsrontó álmodozó, elbukó hős; a mi emberünk. Vele repültünk a Nárcisz és Pszyché rohangáló felhőin, A kutya éji dala elszabadult rokkantkocsiján, de leginkább az Amerikai anzix halálhintáján. Aztán mi hirtelen megijedtünk, és kiszálltunk. Ő meg ott maradt.

Attól szenvedett, amitől érdemes szenvedni: az emberi léttől. Olyanért rajongott, amiért érdemes rajongani: nő, ló, zongora. És őérte is rajongtak ugyanezek.

Házibuli volt, amikor halálhíre jött. Egy lány hisztérikus rohamba tört ki; összetépkedte a bútorhuzatokat, fényképeket. Vonaglott és kitekeredett és sikoltozott, mint Renáta a Tüzes angyalban.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra