HITTANLECKE
 

Kezdhetném így: nem először szegezik nekünk a kérdést... Vagy így: sokadszor szembesülünk a kérdéssel... De a legpontosabban így hangzik: a kérdéssel állandóan szegesülünk. Tartalma szerint szembesülés, módját tekintve szegezés.

Az ész útja hosszú; Pilátustól Leninig ("Mi az igazság?"; "Mi a teendő?"), a szívé örök: stigma ("Szeretsz engem?"). Előbbi választ vár, utóbbi döntést.

Ha a könnyebbik úton indulunk, és választ fogalmazunk, meg kell kérdeznünk az ész nevében: miért ne lehetne ötödik, tizedik, százhuszadik megoldás? Csakugyan. Miért ne lehetne megint több isten? Hiszen igény van rá. Mindenkinek egy-egy, mondjuk saját maga az illető, aki úgy gondolja. Ez istenkedhetne azok helyett is, akik nem akarnak isten lenni, mert éppen más dolguk van. Ez humánus eljárásnak tetszik. Ebben az ábrándos rendben zavart csak azok okoznának, akik Istent választanák.

Ha a másik úton indulunk, először is bűnbánatot kell tartanunk; meg kell térnünk. Először évente, aztán havonta, hetente, naponta, majd minden órában és végül állandóan. Bűnbánat, megtérés, bűnbánat, megtérés, amíg meg nem halunk. Az út végét csak sejtjük-reméljük: pótfelvételivel a Mennyországba...

Életünk igazi értelme és célja azonban sem ez, sem az, vagyis mindkettő, meg még valami, ami bár nagy mutatvány, nem igényel sem szellemi, sem fizikai erőfeszítést: egyszerre, ugyanabban a pillanatban, ugyanazon mozdulattal letenni és felvenni; eloldani és megkötni, elhallgatni és kimondani; ODAADNI ÉS ELFOGADNI. Istennek, Istennel boldognak lenni.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra