MÁRCIUS, SZÁZHUSZONÖTÖDIK
 


Reggel van. "Muszáj neked mindenütt ott lenni? Miért kell kihívni a sorsot magad ellen? Vigyázz magadra, nehogy belekeveredj valamibe..."

Az Erzsébet-híd lábánál két civil, egy egyenruhás. "Hová lesz a séta?" "Rokonokhoz." "Akkor most szépen megfordul, és irány a rokonok. Értettem?" Kerülővel próbálkozom. A Petőfi Sándor utcában egy bőrkabátos állja el az utamat. "Virítsd a flepnidet, öcsi!" "Miért, maga rendőr?" Ezt nem kellett volna. Önkéntes rendőri igazolványt mutat, s belök egy kapualjba. Kicsöngeti a házmestert, annak is mutatja az igazolványát. Bemegyünk a konyhába. "Pakold ki a zsebeidet!" A házmester a noteszemet, a bőrkabátos a személyimet lapozgatja. "Mikor voltál borbélynál? Én nyírjalak meg?" Telefonál. Bemondja az adataimat, vár. "Kérek engedélyt..." Leteszi a kagylót, hosszan néz rám. "Most megcsíptünk te kis rohadék. Mindjárt itt az úerhá!" A noteszt, villamosbérletet, kulcsot, zsebkendőt visszaadja, a személyimet elteszi. Megyünk kifelé. A házmester kezet fog a bőrkabátossal. "Szétverném az agyát ezeknek a huligánoknak." A bőrkabátos előveszi a személyimet, jobbról-balról csapkodja vele az arcomat. "Na, bahodalásan, most elmehetsz, de megjegyeztelek, ne találkozzam veled még egyszer! Ezt pedig eltünteted." Megvárja, amíg leveszem a kokárdámat, odaadja a személyimet. A tér irányába indulok, nem szól semmit.

Petőfi szobra mögött aggregátoros, hangszórós katonai teherautó, bömböl belőle a Néphadsereg Központi Férfikara. "A jó lovas katonának de jól vagyon dolga." Díszkatona, díszrendőr, díszmunkásőr. Harminc-negyven ember áll a szobor felé fordulva, csöndben, egymásra sem pillantva. Ismerősök is vannak, nem köszönünk. A szobor körüli virágágyásba kis papírzászlók vannak beletűzdelve. Vörös és piros-fehér-zöld vegyesen; a kerületi óvodások munkái. Egy srác nem bírja tovább a feszültséget, beugrik a virágágyásba, és vadul gyomlálja a vörös zászlókat. Hamar beültetik a körös-körül várakozó rendőrautók egyikébe. Talán egy órája állunk mozdulatlanul, a Központi Férfikar üvöltésétől súlyosbított csendben.

Akkor egy szakállas, ballonkabátos férfi elindul. Mi is mozdulunk, lassan, lemaradozva lépegetünk utána. A Váci utcába érve összerendeződünk, csoporttá válunk. Huszonöt-harmincan lehetünk, szorosan egymás mellett megyünk. Valaki kilép a sorból, odaszalad egy kapuhoz, kirántja tartójából a vörös zászlót, ledobja a földre. Tekergetem a nyakamat hátrafelé, a mellettem jövő megszorítja a karomat. "Provokátor!" Megyünk tovább. Énekelünk. "Kossuth Lajos azt üzente." Minden sarkon két-két rendőrautó. A járókelők megállnak, egy idős férfi leveszi a kalapját. Az emeleti ablakokból néhány bátortalan integetés.

A Batthyány-örökmécses körül rendőrkordon. Rövid tárgyalás a rendőrökkel: odamehetünk annyi időre, amíg letesszük a virágokat. Odamegyünk. Himnusz. Szózat. Egy nő beszélni kezd: férjét előző nap letartóztatták, így most ő mondja az ünnepi beszédet. A rendőrök közben minden oldalról békésen fényképeznek.

Ha már eddig ilyen simán ment minden, jut még virág a Kossuth-szoborhoz is. Elindulunk. Az Országház környékén egy szál rendőr sincs. De amint a Kossuth-szoborhoz érünk, honnan, honnan nem, néhány szakasz rendőr bukkan fel, sietve közelednek, gumibotjukkal ütögetik a tenyerüket. Futás. Ki merre lát. Én a Szent István körút irányába. Életemben nem futottam ilyen gyorsan. Már majdnem a körútnál vagyok, amikor rendőrautó kanyarodik elém. Bevágnak a hátsó ülésre, vagy öten szorongunk, zihálunk ott, egymás hegyén-hátán.

A Szalay utcai rendőrkapitányságon lassan halad a kihallgatás. Éjféltájban kerül rám a sor. A szoba közepén két vasszék egymással szemben, lábuk a kőpadlóhoz lecsavarozva. Én ülök az egyiken, a másikon a kérdező. "Mindent tudunk rólad. Azt hiszed, hogy itt hülyék dolgoznak? Egy szavamba kerül, és két évig nem lát anyád. Baracskán fogsz megrohadni." Valahol a szoba sarkában írógépelik, amit mondok. Azt mondom: mindjárt rosszul leszek. Nem bántanak. Amúgy szívesen vernek. Kit pofoznak, kinek teniszütővel ütik a fejét.

A parányi zárkában hatan-nyolcan állunk, guggolunk, falnak támaszkodunk, az egyetlen padon egy kétméteres, öltönyös, részeg ember alszik. Állítólag tolmács. Hajnal felé nevemen szólítanak. Mielőtt kiengednek, egy rendőrnő végignéz: van-e külsérelmi nyom, s meg kell ennem egy marék kockacukrot, a vércukorszint miatt.

Hazafelé jó érzésem van. Még nem tudom, hogy huszonöt év múlva, a százötvenedik évfordulón rossz érzésem lesz, amikor erre a napra kell visszagondolni.

Előveszem a zsebemből a kokárdát, kitűzöm. Hadd lássák. De nem jár az utcán senki, még egy rendőr sem.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra