AZ UTOLSÓ SZERELEM
 

Ritkán ülök le. Nemcsak ritkán ülök, ritkán is állok. Nem bírom a huzatot, a fülsiketítő zajt, az utamban keresztbefekvő koldusokat, az egymáshoz dörgölőzést, a hol jobb-, hol baloldalon nyíló ajtókat. Utálom a metrót.

Őrült zeneszerzőre hasonlíthatok. Sosztakovicsra, ő ül így az Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusán készült fényképen, zilált külső, szűk zakó, két kézzel védekezőn magához szorított táska. Ő ült így, mint én most, szomszédai által összepréselve (bár az én szomszédaim nem Prokofjev és Hacsaturjan).

Nem nézek se jobbra se balra, előre nézek: erős, kemény, rezzenéstelen csípővel farkasszemet. A szoknya alatt feszülő combot, apró kerek köldököt sejtek. Óvatosan feljebb emelem a fejem. Szétnyílt kabátszárnyak között, barackszín pulóver kivágásában sima fehér bőr. A keresztcsont domborodását alig észrevehető pír hangsúlyozza. Hosszú, főleg baloldalon erőteljes nyakizom. Hegedűs? Nem. A hegedűsöknek nincs ilyen kemény csípőjük. Ahogy a fékezésbe beleremeg, beleremegek. Fejem felrántom, szemem belevájom arcába. Satnya, lelógó haj, fonnyadt száj, bamba tekintet.

Gyorsan mindenkire ránézek. Csupa bamba, fonnyadt, lelógó arc. Csak ő nem! Eddig észre sem vettem. Pedig ott ül majdnem szemben. Fényes, hegyes orr, szikra tekintet. Csak a kettőnk tekintete a magasban. Élénkek vagyunk. Tekintetünk körbe jár, de nem találkozik, amikor a másikhoz érne, elugrik. Sastekintete sólyomtekintetűvé tesz. Játékunk ragadozó madarak násztánca. Nehezen állok fel. Táskámat vállamra vetem, ajtótükörből figyelem. Körülötte összesűrűsödik a fény. Még dobálja pillantásait, majd utoljára végigtekint az utazóközönségen és feláll.

Szívem meg is dobban, meg össze is szorul: milyen magas. Már itt áll mellettem-mögöttem: fél fejjel. Kihúzom magam, amennyire bírom. Nincs több idő, tükörképét megszaggatott fényár homályosítja, "tessék vigyázni, az ajtók nyitódnak". Egy pillanat múlva emberözön támad, s fönnmaradunk - bár maradnánk -, most ránézek, előreengedem. Először nézünk egymás szemébe. Mintha hajnali tengerbe mártóznék. Mosolyog. Nem akar előre menni, de a kint lévők már-már betódulnak. Kényszerhelyzet. Kilép, én utána. Majdnem beleütközöm. Lassít, jobbra tér. Ekkor látom, sántít. Megy előttem a hosszú-hosszú folyosón. Talán meghúzta a bokáját kosárlabdaedzésen. Pedig mindketten tudjuk, nincs rándulás, se ficam, se kosárlabda.

Nem kell megfordulnia, hogy lássam égő arcát. Mire a lépcsőhöz érünk, már alig emeli a lábát. Felvánszorgunk. Csak ketten vagyunk, mindenki elsietett. Elaraszol a buszmegálló felé; kicsi, töpörödött, nyomorék. Én vágtatok a megszokott irányban, talpam ismerős pocsolyákban csattan.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra