BŰNBÁNÓK MENEDÉKE
 

Üdv a lelkibajnokoknak, és kegyelem a lelkiveszteseknek!

Van két zsoké. Mindkettő lóra termett, ám az egyikben van valami több. Hatodik-hetedik érzékével megérzi, melyik pillanatban kell "robbantani a bojt" ahhoz, hogy orrhosszal nyerjen. Különös lelki érzékenysége, ahogy Kirkegaard mondaná: "érzéki zsenialitása" van neki. Csakhogy ez a zsenialitás nem mindig működik. Legalábbis nem mindig úgy működik, mint ahogyan illendő volna. Ha ez a zsoké összevész a menyasszonyával - ami elég sűrűn megesik -, irdatlanul berúg, elszív három doboz cigarettát, addig húzatja a cigánnyal a nótát a fülébe, amíg sírni nem kezd, majd dühöng, végül búskomorságba esik. Ilyenkor a másik zsoké nyer három hosszal, aki békességben él feleségével, nem iszik, nem dohányzik, nem hallgat cigányzenét, nem dühöng, nem sír, és nem esik búskomorságba. Mármost melyik zsokéra tennénk fel száz forintot? Azt gondolom, arra, amelyiknek a lelkialkata közelebb áll hozzánk, akinek lovaglási stílusában mintegy magunkra ismerünk. S melyikünk veszíti el a száz forintját? Magától értetődően mi, akik a búskomorságra hajló zsokéra fogadtunk. Mi alkotjuk a vesztes csapatot: a zsokézseni, meg a reá fogadók.

Más szögletből, fociban elbeszélve: Mi, a lelkidrukkerek nézzük a lelkimeccset. A pályán zihálnak a lelkijátékosok. Igyekezzenek is, mert vesztenivalójuk van. Nekünk nincs, de éppen ez teszi számunkra izgalmassá a dolgot, hogy nekik van. Ha a pályán kezezést látunk, fölhördülünk, ha csak mi vettük észre, s a Bíró nem, fölháborodunk. Joggal, hiszen mi sohasem kezezünk. Soha sem érintettük a lucskos, sáros, izzadságszagú lelkilabdát. Se kézzel, se lábbal. Viszont a kezezést nagyon látjuk. S annál is jobban. Visszapörgetjük, megnézzük lassítva. Majd mi megmondjuk, jól látta-e a Bíró. Azok, akik a pályán rohangálnak, kis játékosok. Játékos kicsinyek. A nagy játékosok mi vagyunk.

A lelki érzékenység szép dolgokat művel; szonettet, szonátát. Meg csúnyákat; meghasonlást, elesést, önrontást. Mondhatjuk erre, hogy a szép szonáta nem ér ennyit. De hiába mondjuk, ha az, akiben benne van a szonáta, nem bírja nem megírni, s úgy látszik, ugyanígy nem bír nem elesni, nem önrontani. Egyszerű tétel: akiben van szonáta, elesik, akiben nincsen, állva marad - szerencsés esetben. Bizony, kínos, ha valaki szonáta nélkül is elesik. Ezeknek mondja Szent Pál: "Aki azt hiszi, áll, vigyázzon, el ne essen!"

Az üres bőrönddel elesőket Isten megleckézteti. A teli bőrönddel elesőket Isten megjutalmazza. A jutalom a gyengeség, a kiszolgáltatottság megtapasztalása; az Atyában Atyánk felismerése, a Fiúban sorsunk felismerése, s a Szentlélekben feltápászkodtatónk, leporolgatónk, lelki hátbaverőnk felismerése. Nagy ajándék ez! Hiszen melyikünk ígérheti: "Nem esem el többé!" Elesünk tízszer is, százszor is. De már Istenbe vissza-visszahullva.

Minden bűnre van bocsánat. (Elnézését kérem azoknak a szigorú teológusoknak, akik itt egy "csak"-ot hiányolnak.) Isten nem idézgeti Cicerót: "Quousque tandem". Istennek nincs füle a vádbeszédre. Istennek nincs füle a védőbeszédre sem. Istennek a bűnbánatra van füle. Jó lesz tehát, ha magunk felé fordítjuk a figyelmünket: "Ne engem sirassatok! Inkább magatokat sirassátok!" - mondja Isten, aki a maga értelmes elesését állítja szembe a mi értelmetlen elesésünkkel. Az esés ugyanaz: megtorpanás, megroppanás, megroggyanás, megszakadás. Ugyanaz a por, a sár (az időjárástól függően). És ide inkább kívánkozik a bekezdés elejéről kimaradt "csak".

Nekem könnyű dolgom van. Nem kell kutakodnom a tényekkel, érvekkel, indokokkal átszőtt, homályos múltban. Az imént buktam el. Egy hete. Meg két hete. Meg tegnap. Nem kell magamra erőltetett szolidaritásból átéreznem a Vesztes helyzetét. Itt van a bukás íze a számban, szaga az orromban, ritmusa a fülemben. Valamikor réges-régen, egyértelmű korokban ilyenkor egymásra találtak a bűnbánók, szőrcsuhába bújtak, korbácsot fogtak magukra, és indultak a Szentföldre, vezekelni. Mezítláb, étlen-szomjan. Volt ebben valami mélyen emberséges: a bűnbánónak nem kellett helyén maradnia.

Ma nem így van. A bűnbánónak a helyén kell maradnia, mert a józan ész azt diktálja, hogy maradjon a helyén, tegye a dolgát, s közben persze tartson bűnbánatot. Ez keményebb, mint a szőrcsuha. A tyúklopáson ért kutya is behúzódhat a vackára "bűnbánni". Csak a bűnbánó embernek nincs menedéke. Bemegy a munkahelyére, dolgozik, mint ha mi sem történt volna, s bánkódik. Bemegy a boltba, mint ha mi sem történt volna, tejet, kenyeret vesz, s bánkódik. Keresztel, esket, mint ha mi sem történt volna, s bánkódik. Írja ezt a könyvet, mint ha mi sem történt volna, s bánkódik.

A holtakkal tudunk bánni, nem háborgatjuk őket, tudjuk, mi a kegyelet. Az élőkkel miért nem tudjuk megtenni ugyanazt, mint a holtakkal? Akinek a bűn gond, annak gond a bűnbánat is. Ha valaki segíteni akar rajta, hagyja a bűnbánót vackára húzódni, engedje bűnbánni. Így kaphatja vissza leghamarabb.

Üdv hát a lelkibajnokoknak, és kegyelem a lelkiveszteseknek!

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra