AZ UTOLSÓ FARSANG
 

Első farsangja mintha tegnap lett volna: anyja úgy tette a tűzhelyre a hajsütő vasat, hogy a láng érje is, meg ne is, félve tartotta oda fejét, alig várta, hogy belenézhessen a tükörbe. A szárnyakat nagymama csinálta kikeményített kispárna-huzatra varrott lúdtollakból, a csipkés hálóinget a földön húzta. Az apácák könnyekig meghatódtak: "igazi angyalka". Boldog volt, kicsit zavarta, hogy az angyalok eredetileg szőkék.

A második farsangon "legény" volt. Lajbi, zsinóros nadrág, pörge kalap, fokos. A jelmezkölcsönzőből vették ki, már csak három kivehető volt: "huszár", "lovag", meg ez. Szemöldökceruzával rajzoltak bajuszt, éneket is tanult hozzá: "Elindultam szép hazámbul". Nagymama mondogatta: "Úgy énekeld, hogy apád is meghallja!"

Harmadikra "Lottó-kisfiú" lett. Az ötlet onnan jött, hogy anyja egyik régi kalapja olyan lottókisfiús volt. Jóformán már csak a négylevelű lóherét kellett megcsinálni a lottószámokkal, ő is segített. Az Úttörő Áruház jelmezversenyén harmadik lett, festékpalettát nyert.

Negyedik vagy ötödik farsangkor történt, hogy maga akart az lenni, ami: bohóckirály. Kivágta a koronát, kifestette a festékpalettával, körbe ráírta: "BOHÓCKIRÁLY". Azaz nem egészen így: pontos jével. Egy nálánál sokkal butább gyerek figyelmeztette: a "király" elipszilon. Nagyon rosszul esett neki. Tudta, csak elfelejtette.

Legközelebb "ördögfióka" akart lenni. A szarvakat kivágta, megfestette, felgumizta. Sajnos az átitatott rajzlap-szarv mindig lekonyult. A farok összetekert fekete nejlonharisnya volt, a mackónadrághoz zihereisztűzve. A bál délutánján belázasodott, de nem lehetett otthon tartani, harminckilenc fokos lázban imbolygott végig a báltermen, anyja félholtan vitte haza.

Mire legközelebb farsangi bálba ment, már bajusza pelyhedzett. Nem vett jelmezt. A meghívón rajta volt: "Jelmez kötelező".

A tizedik farsangot Sz.-en ünnepelte, ottani barátainál. Elvitte barátnőjét is, barátainak megmutatandó. Szuper ötlete támadt: harisnyanadrágot húztak a fejükre, és terroristaként állítottak be. A jelmeznél csak a díszlet voltak cifrább: hazafelé, amikor a vonatablakból kihányt, a barátnő fogta a derekát; ki ne zuhanjon.

Aztán úgy a huszadik körül: a szolid, jólnevelt, "katolikus farsang" - álmában ne jöjjön elő -; fiúk-lányok málnaszörp-kábulatban táncikálnak, jelmezük: a lányok száján aprócska rúzsfolt, a fiúkon feltűnésmentes nyakkendő.

Elfelejtett farsangok következnek.

A negyvenediken öltött újra jelmezt: Wagner Richárdét. Mint annakidején a "Lottó-kisfiút", ezt is elsősorban a jellegzetes sapka indokolta. Másod, de nem utolsó sorban pedig az a gondolata, hogy ezzel is illik kifejeznie felfedezését, tudományát, amely szerint az ember- és istenszerelem egy tőről fakad. A dolog részletezésére már nem gondolt; tudta, hogy tudja.

Utolsó farsangjára nem készült. A nyugdíjas klubba már régen nem járt el, az ebédfizetéssel több, mint féléves hátralékban volt. A farsangi bálra szóló meghívót mégis elküldték. A hajsütő vasat nem találta, pedig ő tette el valahová. A szárnyak megvoltak egy dobozban (egyszer már majdnem kidobta), vasalóval próbálta kisimítani, hiába. A hálóinget nem is kereste, emlékezett rá: porrongynak fogta be. Hideg volt, kardigánt vett a télikabát alá, fejére sálat tekert, nem volt türelme a sapkát megkeresni. A lépcsőházban vette észre: nincs rajta cipő. Tudta, nincs már ereje visszavánszorogni a lakásba, gondolta, majd csak kibírja a nyugdíjas klubig. A jeges kotralék marta a talpát. Kétszer vágódott el, mindkétszer fölsegítették. "Ha így folytatom, még úgy járok, mint Jézus Urunk" - dünnyögött magában. Másodszori fölsegítője mellette hozta a szatyrát, lihegve: "mondja, hogy bírja ezt a tempót?". "Sietek" - válaszolta, azzal szélsebesen elhúzott a messzibe. Segítője merészséget sem vett követésére. Ott állt, kezében a szatyorral, a szatyorban egy stüszi vadász-jellegű sapkával, amiről megállapította: "valami régi lottó-reklámban láttam ilyet." Azzal a szatyrot egy buszmegálló táblájára akasztotta.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra