ÁLOM
 

Nagy teremben ülünk - előadóterem-féle - körben, több sorban, típusszékeken (barna-drapp csíkos szövet, világos fa, egymásba rakható). Kellemes társaság, félig-ismerősök, rokonszenves ismeretlenek. Finom zaj, meghitt közösség zaja. Távolabb történik valami, nem látom jól, nem hangos, nem feltűnő. Az esemény belesimul a környezetbe. Fejek lehajtódnak, apró sugdosások, tisztaság illata árad. Már látom a közeledőt, fehér ruhás alak, lehajol, körülötte is lehajolnak, sugdolóznak. Rádöbbenek: imádkoznak. Aztán odébb húz valamit, újra lehajol. Lavór. Sárga műanyag lavór. Azt húzogatja. Lassan csúsztatja a padlón, ki ne loccsanjon a víz. Mindent értek, lenézek a lábamra. Zokniban vagyok. Nem tudom hol, mikor vettem le a cipőmet. Óvatosan a szomszédom lábára tekintek. Láb helyett szempárral találkozom, biztató pillantást küld. Tekintetem visszaaraszol a saját lábamhoz. Elborzadok: a barna zokni. Tegnap is ez volt rajtam. Emlékszem, mert nem szeretem; műanyag, beleizzadok. A fehér ruhás nyolc-tíz széknyire lehet tőlem. Talpamat a padlóhoz nyomom. Mintha tócsában állnék. Kétségbeesetten szimatolok. Semmi. De a tócsa a talpam alatt egyre nő. Már-már a szagot is érzem. Oldalt kapom a fejem: bátorító mosoly. Menekülni! - ez az első gondolat. Ordítva, székeket borogatva. Maradni! Mit nem! - ez a második. Lábat mosni lábmosás előtt?! Most hozzám ér. Én következem.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra