AZ UTOLSÓ MACA
 

L. fürdőszobájában régóta csöpögött a csap. Felhívta telefonon a Műveket. Elmondta: kisnyugdíjas, nincs pénze a csináltatásra, de a megkérdezett mesterek nem is vállalnak ilyen kis munkát. Nem akarnák-e Karácsonyra, ajándékba megjavítani, minden megvan hozzá: az új csap, a tömítés, csak ki kell venni a rosszat és betenni a jót. Ők is jól járnak, hiszen nem fog elcsöpögni a drága közvíz. A titkárnő kuncogott kicsit - "ez nálunk nem szokás hölgyem", de megígérte, hogy utánanéz, mit lehet tenni. "Visszahívom" - búcsúzott.

Másnap délután L. újra felhívta a Műveket. "Nagyon sok dolgunk volt, az igazgató úr konferencián van, nem tudtam megkérdezni, amint megtudok valamit, visszahívom" - csicseregte a titkárnő.

Harmadnap búgó női hang hívta telefonon L.-t; ő az illetékes, hozzá tartozik az ügy. L. elmondta; csöpög csap, pénz, szerelő nincs, ajándékba gondolta, ha ők is úgy gondolnák.

Negyednap: "Megkérdeztem, sajnos nem fér bele a vállalat profiljába. Kivételesen megcsináljuk, nem ingyen, de mérsékelt áron." L. mondta, hogy legfeljebb kétszáz forintot tud fizetni. "Megkérdezem, visszahívom."

Ötödnap: "Csak a kiszállás százötven, plusz a rezsióradíj, összesen hat-hétszáz, de csak kivételesen, mert holnap már szenteste, meg nem is profil." L. mondta, hogy akkor nem kell, megköszönte a nő fáradságát, boldog karácsonyt kívánt.

A hatodik napon L. a fürdőszobában matatott, amikor csöngettek. Gondolta, biztosan a betlehemesek. Az ajtó előtt két nő topogott, az egyik nagydarab negyvenes, festett vörös hajú, műszőrme bundában, a másik soványka, fiatal, szemüveges, butikdzsekiben. A nagyobbik szólalt meg. Határozott, mégis lágy hangja volt.

"A Művektől jöttünk. Tetszik tudni, a vízcsap miatt." A másik mögötte kuncogott: "hát ilyen még nem volt". Bementek.

A csap tényleg csöpögött, majdnem folyott. "Kiszabhatnánk rögtön a büntetést" - vihogott a kicsi. "Svédfogó kéne" - mondta a nagy. A kötés nehezen engedett, s amikor megmozdult, sem örülhettek, a csap együtt forgott a közgyűrűvel. Bontani kellett. Két csempe eltörött, koszosan, izzadtan tocsogtak a rozsdaszínű közműváladékban.

Délután lett, mire visszakerült a nagyra a műszőrbunda. Ugyanolyan zavartan álldogáltak az előszobában, mint amikor jöttek. "Mindjárt megy az utolsó metró" - izgult a heherészős. L. gyűrött alufóliát simítgatott: "kis bejglit". Megvárták, amíg becsomagolja. "Hát minden jót, kellemes ünnepeket, ugyan, semmiség."

A lépcsőházban már rohantak. Repkedtek a retikülök. Az orruk előtt csukták be a metróállomás kapuját. A kicsi szipogott. A nagy átkarolta. "Hogy nézhetünk ki" - nyifogta vékonyka hang a bunda hóna alól. Erre kitört belőlük a röhögés. Mint két szeleburdi gyerek, ugrándozva, egymást csúfolva, előre-előrerohanva, boldogságtól elfúltan szökelltek hazafelé.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra