ÁT A FALON
 

Félünk a haláltól. Ládát, szekrényt tolunk az ajtóhoz, s csendben várunk (imádkozunk). Megverten, megalázottan, kiszolgáltatottan. Egy percig. Aztán kifakadunk. Nem mindenki egyenlő, szabad és méltó? Tehetek én arról, hogy eddig nem volt Isten, most meg van? Akkor is megaláztak, most is megaláznak. Begurulunk. Ki az isten érti ezt? HOL ITT AZ IGAZSÁG? Két perc múlva elhúzzuk az ajtó elől a nehezékeket, kimegyünk, ordibálunk: Ezt nektek! Inkább megdöglök! Kicsit meg nyugszunk. Dehogy döglök, dehogy döglök. Van is nekem arra időm! Ki fizetné be az ótépét? Elővesszük a ronggyá olvasott Aki átmegy a falon-t, meg a pálinkát, és kegyetlenül berúgunk. Éjféltájt vaksötétben a vécé felé támolyogva eszünkbe jut Lao-ce: a halálfélelem olyan, mint amikor az eltévedt kisgyermek nem ismeri fel a hazafelé vezető utat. Ujjunk a villanykapcsoló után matat, de nincs kapcsoló. Nem csak kapcsoló, fal sincs. Isten ujját érintjük meg.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra