AZ UTOLSÓ IMA
 

Visszanézett autójára, az engedelmesen kettőt pittyegett. Megvárta, amíg a billenőkapu leereszkedik, kiengedte a pitbullokat. Besietett a házba. Rögzítette a reteszeket, ráfordította a hevederzárakat, bekapcsolta a riasztókat. Pillantást vetett a kerti kamerák monitoraira, lecsatolta hónalj-táskáját, kitárazott. Kigombolta golyóálló mellényét, nyújtózott. Elővett egy üveg viszkit. Megvizsgálta a címke színárnyalatait, ellenőrizte a kupak érintetlenségét. Felbontotta, töltött. Leakasztotta a Szász Endrét, kinyitotta a széfet. Zsebei tartalmát beleürítette, bezárta, visszaakasztotta a Szász Endrét. Végigzongorázott a tévécsatornákon, megállapodott a hokimeccsnél. A másik távirányítóval a CD-lejátszó felé bökött. Leánykar szólalt meg: "Csendes éj, szentséges éj". Fölgyújtotta a karácsonyfa-izzókat. A kandallóhoz lépett, fölhajtotta a viszkijét. Aztán nagy ívben elhajította a viszkiskupát.

A riasztók vijjogásától alig lehetett hallani a pitbullokat elszenderítő lövéseket. Az ajtó-kirobbantást háromszor kellett megismételni. A holttestet furcsa helyzetben találták: a sarokban térdepelt, kezét mintha imára kulcsolta volna. Öngyilkosságra utaló jelet, külsérelmi nyomot nem találtak. "Majd a boncolás" - dünnyögte a rendőrorvos.

"Tudod - mesélte odafönt -, ha csak egy perccel később jut eszembe, végem." "Tudom" - mondta a Jobb Lator.

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra