GYERMEKSÉG, TÖRTÉNET
 


Negyvenöt évet éltem, mire kilencéves lehettem. Gyermekkoromban nem úgy beszéltem, mint a gyermek. Nem úgy gondolkodtam, nem úgy ítéltem. Férfiúként nem hagytam el a gyermekhez illő dolgokat. Nem tanultam semmit. Talán csak most, gyerekem gyerekkorában, amikor csendben, megkínozva, fiatalon, szépen, szomorún fekszem a jászol-íróasztalon, és várom a holnapi halált.* Valaki lopakodik a fal mentén, engem keres. Most nem szabad elaludnom, csak az őr alhat, aludjon is, nehogy baj legyen. Az én szabadítóm bekukucskál a lyukakon, keresi a hozzám vezető kaput. Nem kiálthatok neki, mert az így hangozna: "Segítség!". Én ilyet nem mondok. De hozzá fölsóhajtok; gondolja azt: "Ha már itt vagyok, maradjak is itt." Ilyenkor van a kínzás ideje, addig itt, nálam nyugodtan beszélgethetünk. Végre ideér. Azt kérdezi, miért vagyok szomorú. Hogy a ménkűbe ne lennék szomorú, amikor éppen most kínoztak meg, valamint holnap lefejeznek - kezdeném, de nem kezdem. Úgyis azt kérdezné: ez ok a szomorúságra? Inkább azt mondom: ilyen alkat vagyok. Szomorúszép, mint József Attila, s elvérzem egy gondolaton, mint Ady.

Ő csak annyit mond: "Akarsz medvebocsot simogatni?" Én megütközöm ezen: álljon meg a menet, az avantgárd én vagyok! Különben is, be vagyok ide zárva, plusz láncra vagyok verve; hét lakat alatt, talpig vasban vagyok. "Nem érdekes" - mondja ő, ott hever egy feszítővas, azzal kifeszítem az ajtót. "És a lánc?" folytatnám, de nem folytatom. Eszembe jut: hogyan jött be? A zárt ajtón! Ki ez a pasas, aki zárt ajtón át közlekedik? Ezt meg is fogom mondani Bububálintnak; hitelét veszti az írás, ha ilyen szarvashibát... És akkor belém hasít a gondolat; hasít, sajdít, nyilallik és döbbent: zárt ajtón át... Te Jó Isten! Honnan tudja ezt a gyerek? "Ráérzett a fiú" - mondja egy piliscsabai anya. "Üdvtörténeti tapasztalat" - mondja egy budapesti teológus. Ketten már biztosan nem tévednek. Ezek szerint az én pasasom...

A medvebocsot megsimogattuk, a király nem haragudott.
Megetetett, megitatott, tiszta ágyneműt húzott. Még vacsora előtt kisétáltunk a kertbe. Tréfásan megkérdeztem: "Te voltál kilencéves? Bububálint ennyi" - tettem hozzá mentegetőzőn. "Persze, hogy voltam" - válaszolta. "És egyéves?" - kérdeztem én pimaszul. "Az is" - mondta ő. Belejöttem, sakk-matt: "Negyvenöt?" Erre nem szólt. "Bocsáss meg" - mondtam, és jobbnak láttam hallgatni. Később mégis megszólaltam: "Mondd el a gyermekségtörténetedet!" "Nem bánom" - mondta engedékenyen. "Angyal adta hírül..." "Tudom - vágtam közbe - Üdvözlégy, Magnificat, Erzsébetben felujjongott a magzat..." "Ha megengeded, folytatom - mondta ő nyugodtan, és folytatta -, nem kaptunk helyet a szálláson..." "Ezt is tudom, istálló..." "Háromkirályok jöttek..." "Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Egyébként nem királyok; bölcsek. A csillagot; nevét, pályáját is tudom." "Ezt meg honnan tudod?" "Ezt ma már mindenki tudja, a Planetáriumban is mutatják." Itt megálltam a mondásban. Hiszen én akartam, hogy elmondja. Kértem, hogy folytassa. "Amikor Heródes látta..." Nem bírtam megállni: "December 28. Aprószentek. Magyarországon az abortuszok száma az elmúlt esztendőben..." Most ő szakított félbe: "Mintha azt mondtad volna, hogy a gyermekségtörténetemre vagy kíváncsi." "Bocs..." "Szóval, tizenkét éves koromban felmentünk a templomba..." Olyan képet vághattam, amit nem lehetett nem észrevenni. Észre is vette, és kérdően nézett rám. Én kicsit lehangoltan kérdeztem: "Ennyi?" "Ennyi" - mondta ő, és még ezt is: "Nem elég?" Én gondolkoztam a válaszon, de eszembe jutott: a születés a szülő titka.

A születés sima ügy.
Anyától születünk, bele a vakvilágba, betegeskedünk, egészségeskedünk, alszunk, ébren vagyunk, éhezünk, eszünk, ordítunk, csendben vagyunk. Anyagcsere a csereanyagba: Pampers? Még lágyak a kutacsok, egyszerűek az események. Innen már kifelé megyünk, ide már csak visszavágyhatunk. Vágyunk is, ha nincsen már kedvünk a hazudozáshoz, ki akarunk iratkozni a Gonosz iskolájából. Akkor kicsomagoljuk a betlehemünket. Belefektetjük magamagunkat, önnönjézuskánkat. Ott állunk főhajtottan fekvő mivoltunk előtt. Meg vagyunk rendülve. Aztán kicsit összeszedjük magunkat: égszemű gyermek, csöpp rózsalevél, mutasd meg a te utadat minekünk! Rebegésünket nem odaillő hang szakítja meg: "Kérlek, semmi akadálya." És már megyünk is fel a keresztre. "Ilyen lesz?" - kérdeztem visszazökkenve az elképzeltbe. Ő nem válaszolt, csak a tekintetével: "Ilyesmi." Közben gyöngéden lökdösött az ebédlőterem felé, ahol már vacsorához tálaltak.

Én megvacsoráztam,
bementem a hálóterembe, ott a magam hálószobácskájába, ott a magam kicsi ágyacskájába, és lefeküdtem, és egy kis idő múlva el is aludtam, és nagyon szépeket álmodtam. Álmomból felriadva még láttam egy pillanatig a szétpukkanó napot.

*A pasas megsegít

Egy országban élt egy pasas. Ez a pasas nagyon jószívű pasas volt, minden bajbajutotton segített.

Így történt ez egy napon is. Amikor az ország egyik városában ballagott, hallja, hogy egy ártatlan embert ki akar végeztetni a király. Odalopódzott a várfal mellé, mert segíteni akart azon a szegény, ártatlan, bajbajutott férfin. Ment, ment a várfal mellett, de csendesen, hogy nehogy észrevegye valaki, hogy lopódzik a várfal mellett. Keresni akart egy kaput, amin a börtönökhöz juthatna. Keres, keres, és talál sok kaput, ami bevezet a várkertbe, de nem talál olyan kaput, ami a börtönökhöz vezetett volna.

Ha körbejárom a vá-rat, majdcsak megtalá-lom a börtönökhöz ve-zető kaput - mondta magában. Figyelmesen végigvizsgálta a kapu-kat, és megnézte, áll-e őr valahol. Először is meg kell keresni, hogy hol állhatnak a börtönök, aztán kell megkeresni a kaput. Sorra végigjárta a várfal menti helyeket és bekukucskált minden lyukon, ami a várfalon helyezkedett.

Segítség! - hangzott a várfal mentén egy kiáltás. Segítség! Segítség! Hangzott sorra a többi. Itt valami lehet - mormolta a pasas. Csak nem emberkínzás? Mert ebben a városban még egy olyan jajgatás se hangzott el, ami ne emberkínzás lett volna. Elindult arrafelé, amerről felhangzott a kiáltás. Itt helyezkedett el az a kapu, amely a börtönökhöz vezetett. Elindult a kapu felé. A kapunál állt egy őr, de aludt. Így szépen halkan bemehetett a kapun. Belül csend volt. Úgy látszik nem innen jött a kiáltás, de ha már itt vagyok, maradjak is itt. Így hát nyugodtan elindulhatott a börtönök felé.

Amikor odaért, tátva maradt a szája. A börtönök üresek voltak! Ilyenkor volt a kínzás ideje, ezért voltak üresek a börtönök. De azért ment, ment, a börtönök között. Egyszer odaér egy börtönhöz, amiben egy szép fiatal férfi feküdt.

- Hát te miért fekszel ilyen szomorúan, és miért vagy itt? - kérdezte a pasas a szomorú férfitől.

- Engem már megkínoztak - felelte a szomorú férfi.

- De miért vagy ilyen szomorú? - akadékoskodott tovább a pasas.

- Azért vagyok szomorú, mert ártatlan vagyok, és holnap lefejeznek - mondta rá a szomorú férfi.

- Tudod mit? Megszöktetlek!

Bemutatkoztak egymásnak. A pasas így: én pasas vagyok! A szomorú férfi pedig így: engem Bububálintnak hívnak.

- Csak hogy szabadítsalak ki? - kérdezte pasas.

- Ezt ne tőlem kérdezd - felelte Bububálint.

- Megvan! - kiáltotta pasas. Ott hever a földön egy feszítővas, azzal kifeszítem az ajtót.

- Jó ötlet - mondta Bububálint. Csakhogy egy lánccal is ide vagyok kötözve. Az nem baj, mondta a pasas, csak siessünk, mert fogy az idő a beszélgetéssel. A pasas kifeszítette a börtön zárát. Kinyitotta az ajtót, egy kicsit csikorgott, de pasast ez nem érdekelte.

- Gyere egy kicsit közelebb - súgta pasas Bububálint fülébe. Bububálint közelebb ment. Pasasnak ügyes keze volt, egy helyen szétszedte a láncot. Rögtön futottak a kapu felé, ahol az őr még mindig horkolt.

- Ha nem csal a két fülem, itt valahol nyöszörög valaki - mondja a pasas. Bububálint is fölfülel.

- Itt tényleg valaki nyöszörög.

- Nem kéne megnézni? - kérdezi pasas.

- Inkább ne nézzük meg, nehogy bajba keveredjünk - felelte Bububálint. De aztán beleegyezett. Elindultak a hang felé. Amikor odaértek, látják, hogy egy medvebocs nyöszörög. Megsimogatták, hogy ne nyöszörögjön szegényke, de vesztükre! Mert éppen abban a szempillantásban érkezett haza az anyamedve, ebédvadászati útjáról. Nem tudott fogni semmi ennivalót ebédre, és nini! Micsoda pompás falatok állnak az éhes medvefiú mellett!

Nosza, de pasasék sem voltak lusták! Uzsgyi neki, vesd el magad! Úgy eltűntek a medvék szeme elől, hogy kalapáccsal se lehetett volna ütni a nyomukat! Rögtön bementek a király elé, és elpanaszolták, hogy s mint jártak. A király persze nem haragudott rájuk, sőt még meg is dicsérte őket, hogy segíteni próbáltak a nyöszörgő medvebocson, és megszidta a medvéket, amiért meg akarták enni ebédre pasast és Bububálintot. Pasasék még egy kicsit kimentek a kertbe sétálni, de aztán bementek a palotába, át a termeken, egyenesen az ebédlőterembe, mert már közelgett a vacsora ideje. Ott aztán megvacsoráztak és bementek a hálóterembe. Ott a maguk hálószobácskájába, és ott a maguk kicsi ágyacskájába lefeküdtek, és egy kis idő múlva el is aludtak és nagyon szépeket álmodtak. Így telt el ez a kalandoktól majdnem szétpukkadó napjuk is.

Huszthy Bálint

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra