MODERNIZÁCIÓS PROGRAM
 


Vegyük fel a kereszt(énység)et. Teremtsünk magyar államot, verjük le a lázadókat, pártütőket, hazaárulókat, idegen érdekek kiszolgálóit. Hívjunk szerzeteseket népünk erkölcsi talpra állításához, építsünk templomokat, őrizzük és szenteljük meg az élni kívánó ősi hagyományt. Legyünk védőbástya a barbár nyugati hódítókkal szemben. Szigorúan büntessük a rablókat, tolvajokat, paráznákat, hazugokat, Isten parancsának ellenszegülőket. A hatalmat a ránk bízottak iránti alázattal gyakoroljuk, hivatalunkat tegyük le évenként Isten lábához, személyünk legyen az igazságosság záloga, tekintélyünk a nemzet erkölcse. Ajánljuk országunkat Szűzanya oltalmába, ő legyen Boldogasszony Anyánk, a Magyarok Nagyasszonya. Persze mindezt a többség akarata ellenében. Van-e köztünk valaki, aki vállalná ezt a programot? Pedig amíg nem akad ilyen ember, nem megyünk be "Európába". Legfeljebb, ha rabszolgaként. Mindaddig, amíg nem lép elő ez az ember, cselekvési lehetőségeink: siránkozás, nyavalygás, pocsolyában fürdőzés, posványban dagonyázás. Az ilyen történelmi járás-keléshez ember kell; Isten embere, akiben felismerjük ezt, s ezért követjük, támogatjuk, akár személyes érdekeink ellenében is. Előbb azonban meg kell mutatkoznia. Ezért kell imádkozni, hogy megmutatkozzon, hogy győzzön rajta a megmutatkozás bátorsága, győzzön a pocskondiázástól való félelmen, győzzön akkor is, ha a keresztre hangtompítós revolverrel szögezik fel, győzzön, mert elveszünk. Arra gondolni sem merek, hogy talán nincs is ilyen ember, akire itt szükség lenne. Kell, hogy legyen. Lehet, van is, meg is mutatkozott, s ellenségéig sem juthatott, barátain bukott el. Ezért megint imádkozni kell: földhözragadtságunkon ne bukjon el a nálunknál többre hivatott, nehogy saját kishitűségünk, irigységünk legyen saját felemelkedésünk gátja. És azért is imádkozni kell, hogy megtudjuk: nem mi magunk vagyunk-e az, akire várunk?

Nagyapám írta apámnak
búcsúlevelében: "Te légy nálam különb!" Leszünk-e különbek? Bírjuk-e a nagyapai óhajt továbbóhajtani? Bírunk-e magunkat legyűrve magunk fölé jutni? Lehet, hogy nem. Ragaszkodunk élményeinkhez, az elért eredményeket félünk feladni: "kárba vész fél életünk". De a szándékra képesek vagyunk.

Lehet, nem sikerül megújulni.
Mert gyengék, gyávák vagyunk, lusták, ügyetlenek, tétovák. De megújulni akarni tudunk, s ez az első lépés: akarjunk megújulni! Akarjuk helyreállítani megbillent méltóságunkat, akarjuk felismerni, s elvenni istengyermekségünk jussát! Szerezzük vissza jogos tulajdonunkat, a gonosz által elrabolt, rosszra hajlított, filozófus-darálókban széttrancsírozott hatalmas szavunkat: AKARAT! Legyünk önzők! Akarjuk a magunk üdvösségét! Ahhoz kell az igazi bátorság: akarjuk tudni, mi Isten akarata. Nem a világgal, nem a történelemmel, nem is a családunkkal, hanem velünk: személy szerint, tőlünk mit akar Isten? Ha megtudjuk, lehet, elcsodálkozunk: mi fontos, mi nem. Lehet, hogy a demokrácia, a többpártrendszer, a piacgazdaság, az "európai norma", s belé a tagozódás nem. Itt még visszamehetünk polgáriba (kis? nagy?), de az akkor már cethalszáj. Ráadásul már túl vagyunk a nehezén; a Jónásénál kínosabb helyzetbe aligha kerülünk. Nyugodt szívvel léphetünk Isten útjára - az apostolok, szentek sem voltak rosszabb fából faragva -, s mi már tudjuk: nincs visszaút. Legfeljebb beleszentülünk.

Királytükör

A király sohasem lehetett oly értelemben abszolút uralkodó, mint ahogy e fogalmat ma értelmezzük. Vele szemben elvi követelményeket állítottak fel, alávetették őt magasabb normák uralmának. Király volt addig, amíg az alattvalók úgy nem látták, hogy az isteni törvényt és a jó, ősi hagyományt megsértette Mihelyt összeütközésbe került a felsőbb világrenddel, megszűnt királynak lenni, tirannussá vált. Ilyenkor az alattvalóknak nemcsak joguk, de kötelességük is volt a tirannusnak ellenállni. (Váczy Péter: A királyság központi szervezete Szent István korában)
*

Egyes keresztény császárokat nem azért mondunk boldogoknak, mert az állam ellenségeit megfékezték, s a lázadók, elnyomására elég erősek voltak. E bánatos életünknek ilyetén ajándékait a démonok egyik-másik tisztelője is elnyerhette. Boldogoknak azokat a fejedelmeket mondjuk, akik igazságosan uralkodnak; Istent félnek, szeretnek, tisztelnek; a megtorlásban késedelmesek, de könnyen megbocsájtók; akik, ha kénytelenek keményen rendelkezni, azt a könyörületesség és a jótétemények bőségével ellensúlyozzák; akik annál tisztábbak az élvezeteikben, minél szabadosabbak lehetnének bennük; akik nem mulasztják el, hogy bűneikért Istennek bemutassák az alázatosságnak, a könyörületnek s az imának áldozatát. Az ilyen keresztény uralkodókat mondjuk boldogoknak, egyelőre reménységben, utóbb valósággal, amikor az, amit várunk, elkövetkezik. (Szent Ágoston: Civitas Dei)
*

Ha a király Istennek és egyházának tisztességét megőrzi, ezáltal az ő tisztessége és hatalma is növekszik. Ha ellenben másként cselekszik, és Istent megveti, megveti őt is az Isten s lenézetté és nyomorulttá teszi, kifújja őt a királyi trónból, s mint a por fog leperegni a föld arculatáról... Arra buzdítjuk tehát felségedet, Király Úr, hogy a kegyelemnek, s a tisztességnek, a szent, igaz és jó erkölcsöknek hódolj... (A 909. évi trosly-i zsinat határozatából.)
*

A király igazságossága pedig ez: senkit hatalommal el nem nyomni; személyre való tekintet nélkül ítélni ember s embertársa közt; jövevényeket, árvákat, özvegyeket megvédeni; a lopásnak gátat vetni; a házasságtörést megbüntetni: a gonoszokat fel nem magasztalni; a szemérmetleneket és kóklereket nem táplálni; a hitetleneket a földről elpusztítani; az apagyilkosok és hamisan esküvők életét meg nem hagyni; az egyházakat megvédeni; a szegényeket alamizsnával táplálni; az igazakat az ország ügyeinek élére állítani; a véneket, bölcseket, józanokat tanácsadókul venni; a haragot halasztgatni; a hazát bátran megvédeni; fel nem fuvalkodni; balsorsot türelmesen viselni; el nem tűrni, hogy a fiak istentelen módon cselekedjenek; mindenekfelett Istenben hinni. (Pseudo-cyprianusi irat, Kr. u. 3. sz.)

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra