A MEGVETŐ
MAGVETŐ,
vagy ki a nyerő?

 
 



A jobbik. Nem tudásban, nem tehetségben, nem szorgalomban, nem. Nyerésben. A nyeréshez értésben. Régen az ilyet megvetették. Addig-addig vetették s vetették meg s meg, míg a megvetettek fölkeltek. Fölkeltek s megmérgesedtek s lekapták a tíz körmükről a megvetőket. Azóta - ez az "azóta" talán Káin, talán a felvilágosodás, talán tegnap délután óta van - kissé feszült a viszony. Feszült, de megengedő. A megengedés Káin óta különösen sokat engedett. A megvetők megengedik, hogy nyerjen a megvetett, azt mondják: a nyerés is egy szakma, nyertesnek is kell lenni, ha már verseny van, s különben is; úriember idegenkedik az ilyesmitől. A megvetettek is megalkudtak; a megvetők is részt vehetnek a versenyben, mintegy színesíthetik azt. Továbbra is hangot adhatnak megvetésüknek - versben. Ettől kezdve, hogy, hogy nem, a megvetők szószólója csúfos véget ér: kard, francúz kór, vonat, pia által vész el. Eddig nincs is hiba, legalábbis a természetes kiválogatódás szempontjából, hiszen az erősebb fajtárs szaporodik, a gyengébb pusztul.

A rossz kiválogatódás, a kontraszelekció gondja a keveredéssel kezdődött. Eminnen átigazoltak, átigazolódtak amoda, amonnan meg emide. Itt is születtek tehetségtelen, nyerésre hivatottak, ott is tehetséges vesztesek. Szerencse, hogy a maga helyén helyt nem állónak, a nem oda valónak volt hová mennie. Szerencse, mondom, pedig nem az: ezzel kezdődött az emberi faj kontraszelekciója. Mindkét oldalon befogadták a hasonszőrűt, mígnem ott egymás sarkát taposták az érvényesülni vágyó, jól fejlett kóklerek, itt meg dugig lettünk zörgő bordájú, önsorsrontó zsenikkel. Kialakultak az osztályok: művészek és dilettánsok, osztálytársadalom, osztályharc. (Vámos és utcanő azóta irigyelt, nagy reményekre jogosító foglalkozássá váltak. Figyelemmel kísérve az idők jeleit, ellenségünket ma a kereskedőben ismerhetjük fel.) Ám ez még csak a kontraszelekció előszele.

Az igazi, a vérbő kontraszelekció ez: A kialakult osztályokban hiányzott a másik osztálybeliek képessége, s ezt az űrt saját erőből kívánták betölteni. Így válogatódtak ki a kereskedőkedvű alkotók és az alkotókedvű kereskedők. Azóta arat a dilettáns. Nem csak arat, vet is! Menedzser-őse Káin és Néró, és vet és arat és tenyészik. Ír és nyer, rajzol és nyer, zongorázik, és nem érti mi az: jég van a billentésében. Igazgat és nyer, elnököl és nyer, és nyer és nyer, és nem érti: mi ebben a nem jó? Nyer, szellent, nyer, böffent, nyer, nyálzik és izzad és nem ért, és mosolyogva mondja: a nyeréshez nem is szükséges értenie. Néha átszánakozik, átdörgölőzik emide, hogy ezeken a hülyéken, ha akarna sem tudna segíteni, és tényleg nem.

Az alkotó a nagy megvető, övé az elutasítás, a nem közösködés; az alkotó nem nyújt dörgölőzési felületet, nem homorít a domborítónak. Kiváltsága a harag. A kicsiny lélek nem haragvó, legfeljebb felháborodik, ha aludt rá egyet. A nagylelkű haragra gyúl, s megsiratja ellenségét, a kereskedőt: megírja A kis virágáruslányt. Emléket állít a kereskedelem vértanújának. Az értetlenje ezt sem érti, csak sejti: gúnyt űznek belőle. Addig mardossa ez a sejtés, amíg begorombul. Nem érti, mivel sértették meg, azt sem tudja, megsértették-e, de begorombul és bosszút esküszik. Rosszul mondom; a bosszú is, az eskü is távol áll jellemétől: a dilettáns "keresztbe tesz". Valamint áskálódik, ármánykodik, becsmérel, megszól, gyaláz, pocskondiáz és átkoz. Átka persze nem fog, csak az összes többi. Az alkotó rövidesen gyomor-, vese-, tüdő-, bél-, izületi és egyéb panaszokról számol be, majd az italhoz nyúl. Ugyanezek a panaszok persze a dilettánst is gyötrik - a hergelődés miatt -, csak amíg ő orvost, természetgyógyászt, delejezőt, masszőrt és mágust hivat, addig a művész odújában pusztul el, jeltelen sírba omlik. Ekkor a dilettáns sajnálkozva széttárja egyébként összedörzsölésre használt kezét; "ich bin unschuldig": nem volt a pasasnak egy normális érve, képtelenség volt vele diagnózist… dialógust - természetesen nyelvbotlás volt - folytatni.

A művész előjoga a "csak". (Ezt jól esik mondani; az oktondi a valós választ ugyanúgy nem értené, s ebben benne van a megvetés is.) Mielőtt bárki szívéhez kapna: "Juj, ez rólam szól, itt én vagyok az, aki...", kérem, nyugodjon meg. Ha valóban Önről lenne szó, amit kétlek, akkor is nyugodt lehet, Ön ártatlan, Ön nem tehet semmiről, a MÉRCE már az Ön ükapjának dédapjánál elveszett, nincs tehát mitől tartania. A képes beszéd nem először oka a rossz hangulatnak, zsörtölődésnek. Kis statisztika: Máténál háromszor, Márknál egyszer, Lukácsnál kétszer, a képes beszédű János Jelenéseiben nyolcszor szerepel a következő fordulat: "Akinek van füle, hallja meg!" Megértést tehát az Úr is csak azoktól vár, akik rendelkeznek az ehhez szükséges készülékkel. Akinek nincs füle, az értelemszerűen fel van mentve hallásból. Íme a gondtalan élet titka: csak ki kell jelenteni; "Kérem, nekem nincs fülem - itt hazudni kell egy picit - soha nem is volt, hiszen én úgymond kontraszelektált vagyok; korcs, fattyú, ha úgy tetszik. Sajnálom, passz." S ha majd az Úr ismét eljő, hogy kötelekből ostort fonjon, és kikergesse a kereskedőket, a kóklereket, a dilettánsokat atyja házából, a teremtett világból, lehet, maga is elcsodálkozik elfajzott teremtményein, akik nem jönnek zavarba: megragadják Őt, s újra megfeszítik.

("A templomban kereskedőket talált, akik ökröket, juhokat és galambokat árusítottak, és pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötelekből ostort font, és mindnyájukat kiűzte a templomból, a juhokkal és ökrökkel együtt, a pénzváltóknak pénzét szétszórta és asztalaikat fölforgatta." Kicsit fújtattak, ziháltak a szaladástól, de pár perc múlva helyreállt a vérkeringés, a béke. Megigazították ruháikat, összeterelték ökreiket, juhaikat, összefogdosták a galambokat, összeszedegették a szétgurult pénzeket, fölállították az asztalokat. Fél óra múlva már semmi sem emlékeztetett a kínos jelenetre.)

Szerény, deista igényű hittel e groteszk(?) jelenetnél abbahagyható az írás; a riherongy világról való búslakodás. De nem így van, vagy ha így van, nem így lesz! Ugye Uram? Nem hagyod, hogy barátaidat szégyen érje. Csak innen látszik úgy, mintha a percemberkék óraemberkékké, nap-, hét-, hónap-, év-, évezred emberkékké nőnének, dagadnának besötétítve eget és földet. A te számodra, Uram, egy évezred egy szempillantás. Megjutalmazod a hűségeseket, akik keresztként hordozzák méltóságukat. Nem feledkezel meg a kereszt alatt/előtt elesettekről: akik nem érhették meg a dicsőséges vértanúságot, mert előbb elvitte őket a májzsugor, gégerák, elmebaj, akik elestek és nem keltek fel többé. Az istenképűség vértanúi ők, akik felismerték Napjukat, meglátták és belenéztek és megvakultak és hírmondókként mentek tönkre. Akik szégyenkeztek, ha a kocka jó szerencséjükre vetődött, s ilyenkor azt kérdezték: avagy hamis játékos vagyok-e? - mert tönkre akartak menni; erényük végzetükké vált. Az önmagukat szétszóró magvetőkről, a saját nagyságukon elpusztulókról emlékezünk most.

Ezek szennyfoltok szeretetlakomáitokon, akik nem szégyellnek veletek enni, és csak hizlalják magukat széltől űzött, esőtlen felhők kétszeresen kiszáradt, gyökerestül kitépett, késő őszi, gyümölcstelen fák saját gyalázatukat tajtékzó, vad tengeri hullámok: bolygó csillagok, amelyekre az örök sötétség homálya vár. (Szent Júdás levele 1,12-13)
*

Ritka kereskedő ment a vétektől, üzletember ritkán marad ment a bűntől. Sokan vétkeztek már a pénz miatt, nincsen részvét abban, aki gazdagodni akar. Mint a karó szilárdan áll a kövek között, az adás és vétel közé beékelődik a bűn. (Sirák fia könyve 26,29-27,2)
*

Jajgassatok, akik a völgyben laktok, mert elpusztult minden kereskedő nép, eltűnt mind, aki az ezüstöt mérte. (Szofoniás könyve 1,11)
*

Nem lesznek többé kereskedők a Seregek Urának templomában azon a napon. (Zakariás könyve 14,21) Mint nemes szőlővesszőt, úgy ültettelek el, mint egészen kiváló fajtát. Hogy is lett belőled vadszőlő, vadszőlőnek fattyú hajtása? (Jeremiás könyve 2,21)
*

Lusták vagytok, lusták. Ezért mondogatjátok: El akarunk menni, hogy áldozatot mutassunk be Jahvénak. Azonnal menjetek dolgozni. (Kivonulás könyve 5,17-18)
*

Az ilyenek bizony nem tudnak és nem értenek semmit. Szemük zárva van, hogy ne lássanak, a szívük meg csupa értetlenség. (Izajás könyve 44,18)
*

Jaj, jaj, te nagy város, Babilon, te hatalmas város! Egy óra alatt beteljesedett rajtad az ítélet. A föld kereskedői is siratják és gyászolják, mert senki sem veszi meg többé áruikat: az arany- és ezüstárut, a drágakövet és gyöngyöket, a patyolatot, bíbort, selymet és karmazsint, a sokféle tujafát és elefántcsont csecsebecsét, az értékes fából, bronzból, vasból és márványból készült mindenféle edényt, a fahéjat és balzsamot, az illatszert, mirhát és tömjént, a bort és olajat, a lisztlángot és búzát, a barmokat, juhokat és lovakat, a kocsikat s a rabszolgák testét és lelkét. (János Jelenések könyve 18,10-13)
*

Vigyétek innen ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká! (János evangéliuma 2,16)

* * *


Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak.
*

Szeretem azt, aki erényét hajlamává és végzetévé teszi: imigyen akar erényéért élni-halni.
*

Szeretem azt, akinek lelke pazarolja magát, akinek nem kell köszönet, aki nem ád vissza: mert örökkön ajándékoz és nem akarja magát megóvni.
*

Szeretem azt, aki szégyenkezik, ha a kocka jó szerencséjére vetődik s aki ilyenkor kérdezi: avagy hamis játékos vagyok-e? - mert tönkre akar menni.
*

Szeretem azt, aki istenét feddi, mivelhogy szereti istenét: mert istenének haragjától kell tönkre mennie.
*

Szeretem azt, akinek lelke csordultig megtelt, úgy, hogy magát felejti és mindenek benne vannak: így mindenek vesztére válnak.
*

Szeretem mindazokat, akik olyanok, mint a nehéz csöppek, egyenként esvén a sötét felhőből, amely az ember fölött csüng: ők hirdetik, hogy a villám jő, és hírmondókként mennek tönkre.
*

Íme, én a villám hírmondója vagyok és nehéz csöpp a felhőből; és ennek a villámnak neve: emberfölötti ember.
*

Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. Óh jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, aki már magát sem tudja megvetni. Íme, megmutatom nektek az utolsó embert.
*

Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag? - ezeket kérdi az utolsó ember, és hunyorgat. A Föld akkor kicsinnyé lőn és rajta ugrándozik az utolsó ember, aki mindent kicsinnyé tészen. Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább.
*

Föltaláltuk a boldogságot - mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.
*

Odahagyták vala a tájékokat, ahol kemény volt az élet, mert melegség kell nékik. Szeretik még a szomszédot, és hozzá dörgölőznek, mert szükségük van a melegre.
*

Megbetegedni és csalódni: ezt bűnnek tartják; nagy vigyázva járnak kelnek. Balgatag az, aki még kövön vagy emberen megbotlik! Koronkint egy kevés méreg: ez kellemes álmokat okoz. S utoljára sok mérget, kellemetes halálra valót!
*

Még dolgoznak, mivelhogy a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a szórakozás ne támadja meg őket. Nem szokás már elszegényedni, se meggazdagodni: mind a kettő túlságosan megerőltető. Ki akar még uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettő túlságosan megerőltető.
*

Nincs pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki másképp érez, önkéntesen bolondokházába vonul.
*

Valamikor mindenki bolond volt - mondják a legnagyobb rókák, és hunyorgatnak.
*

Bölcsek ők és tudói mindeneknek, amik történtek: így hát nincs miért gúnyolódni. Még civakodnak, ámde hamarosan kibékülnek - máskülönben a harag elrontja a gyomrot.
*

Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és megvagyon apró kedvtelésük éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget.
*

Föltaláltuk a boldogságot - mondják az utolsó emberek, és hunyorgatnak. (Nietzsche: Zarathusztra 1,4-5)

  ©Huszthy Ádám, 2000.

Vissza a címoldalra