KALAND AZ ÉLET
 
 



Az amatőr keresi a kalandot, a profi elfogadja. A kalandvágyó a kaland végét is vágyja, sőt leginkább azt, mert nem bízik vezetőjében: a vak szerencsében. Az örömöt neki valójában a kaland megúszása jelenti. Az igazi kalandor vezetőjére bízza magát testestől-lelkestől, és ez az állapot, a teljes önátadás jelenti számára az örömöt.

A kérdés most ez: akarunk-e, merünk-e erre vállalkozni? Van-e bátorságunk „ráhasalni a kegyelemre” vagy inkább heverészünk az önmegvalósítás művirágos mezején. Ha az önmegvalósítást választjuk, tudnunk kell, hogy ezzel álmainkat is korlátok közé szorítjuk, mert önmagunkat legfeljebb tyúktolvajként tudjuk megvalósítani. Ha ez kevés, ha úgy gondoljuk, hogy életünk célja túlmutat a tyúktolvajláson, akkor rá kell lépni a keskeny pallóra. Az Úr a jól egyensúlyozókat engedi egyedül menni, a félénkeket bátorítja, a tétovázókat biztatja, a tériszonyosokat személyesen kíséri. Senki sem fog leesni, aki azzal jött: „Itt vagyok, Uram!” Ez a mondat a belépő a Nagy Kalandhoz; az értelmes léthez.

Találkozott-e valaki olyan emberrel, aki azt mondta:

„Nem akarok boldog lenni.” Én nem. Mégis: úgy látszik, csupa ilyen szaladgál a Földgolyón. Boldogságot elvető boldogságkunyerálók, éhhaláltól szorongatott terített asztal mellett ülők, az ingyen valódi helyett drága bóvlit keresők. Tényleg ilyen tökkelütöttek volnánk? Igen. Az ember paraszti ésszel azt gondolná, hogy a belénk teremtett szabad akarat értelme a jó és a rossz közötti választás lehetősége. Talán Jóisten is így gondolta. Erre mit tesz az ember? A rosszat nem kéri, de a jót sem! Patthelyzet. Ez Ádámhoz és Évához képest visszafejlődés. Persze az akkor még kezdő Kísértő azóta kikupálódott, rájött, hogy az ember könnyebben mond nemet a jóra, mint igent a rosszra.

„Legyen szíves megmondani az élet értelmét és célját!”

„Kérem, semmi akadálya. Kétszázötven forint, plusz áfa. De magának ingyen is megmondom.” „Várjon! Adok ötszázat, és inkább ne mondja meg.” Ádámban és Évában még volt becsvágy, akarták a magast, a messzit, a szélest, a hosszút. Tőlünk ugyan ott himbálózhatna a tudás fáján a gyümölcs, amíg el nem fonnyad. Nem engedelmességünk, hanem restségünk okán. Kérdezem egy ateistától: jónak tartaná-e, ha lenne Isten? Azt válaszolja: igen, nagyon jó lenne, de mit csináljon, ha egyszer nincs? Kérdem: kereste-e? Azt mondja, miért kereste volna, amikor őneki bizonyítéka van Isten nemlétére: kér valamit Istentől, és nem kapja meg. Ezt a perdöntő próbát hajlandó előttem bármikor megismételni. Az ilyen agy kiganézhatatlan. Ne is törődjünk vele, akad még elég takarítható agy: itt van rögtön a sajátunk.

„Ki a keresztény?”

— kérdezi Chiara Lubich és válaszol is:
„Az keresztény, aki szeret. Azok keresztények, akik szeretik egymást. A keresztény szegény, szegénynek kell lennie, még akkor is, ha Isten — éppen mert ’szegény’ — mindennek a százszorosával ajándékozza is meg: mindenféle javakkal, amelyeket ő szétosztogat, vagy megoszt másokkal.
A keresztény tiszta, szereti a keresztet, a túlvilági életért él, imádkozik s mind bensőségesebben él Istennel; nem ítél, irgalmas, türelmes, szelíd, békét teremt, a világosság hordozója, átjárja kovászként a társadalmat, mindennek ízt ad Életének középpontja Krisztus. Élete üldöztetés és hódítás. Lélekben átöleli az egész emberiséget. Szűkebb családja az Egyház, a tágabb az egész földkerekség. A keresztény egységben van mindazokkal, akik a szenvedő és a diadalmas Egyházban éltek vagy élnek. És máris egynek érzi magát azokkal, akik majd élni fognak. Nem a saját, hanem Krisztus dicsőségéért él. Lelkileg Mária házában lakik, az Édesanya számtalan többi gyermekével együtt. Szereti a pápát, hallgat rá és engedelmeskedik neki. Nagy tisztelettel néz a püspökökre, akiknek atyai pártfogása alatt nyugodtan él. A keresztény az Úr testével táplálkozik, a bűnbánat szentségében tisztára mossa magát bűneitől, felfogja a kereszténység értelmét és gyümölcsözteti a bérmálást. Nagyra becsüli a házasságot, és a családot és tiszteli az arra hivatottakat, magasztalja Istent a Neki szenteltekért és csodálja őket, bármilyen szerzetesközösséghez tartoznak. Mélyen megértette a tanító Egyház jelentőségét. És mert Isten egyben másban értelmet adott neki, megérti, milyen kiválasztott az, akit Ő a szentségek kiosztására hívott meg a világban.
A keresztény tehát az eleven Evangélium, a megvalósult Örömhír.”

Chiara Lubich írását titkosítani kellene, legalább ötven évre. Képzeljék el, mi történne, ha illetéktelen kezekbe kerül, és olyanok is elolvassák, akik minket (most még) kereszténynek gondolnak.

Azonmód lebuknánk.

Idejében be kellett volna zúzni. Persze most már késő, kiszivárogtatták. Csak előre menekülhetünk. Nézzük csak gyorsan: szeret... szegény... tiszta... szereti a keresztet... a túlvilági életért él... imádkozik... nem ítél... irgalmas... türelmes... szelíd... békét teremt... kovász... só... az egységet keresi... Krisztus dicsőségéért él... engedelmeskedik a pápának... tiszteli a püspököt... Jézus, Mária! Ez lesz a lélegzetelállító kaland!

Az egyik kihívja a sorsot, a halált megveti. Bátor, merész, vitéz, vakmerő. Először összeállítja a színeket — piros, zöld, arany —, mely színekben győzni fog, majd kalandot választ. Nagyszerűt, veszélyest: hozzá illőt. A fiúk lába megremeg, a lányok keble hullámzik hallatán. Akkor nagyot kurjant: „Isten nevében!” s elindul. Visszajőve mosolyog, fél lába hiányzik, de tartása így is büszke. A piros, zöld, arany színekben pompázó templomban felharsan a Te Deum. Nyomorékként asszonyt nem kap, élete hátralévő hat évtizedében a kocsmában eleveníti a Kalandot.
*

A másik elhagyja apját, anyját. Hétannyit dolgozik s még hétannyit. Nevet szerez, s vallást. Naponta számba veszi javait: ökreit, juhait, hitét. Ha bármelyik hibádzik, éktelen haragra gerjed, ostort ragad, kikergeti magát magából. Néha titokban régi Istenéhez fordul: „Miért kell nekem hétannyit s még hétannyit?” De az Isten néma marad. A régi is, az új is.
*

A harmadik a liftben kollégája feleségét kezdi gyömöszölni, liheg a fülébe: „Hát nem érted?”, de az asszonyka nem érti, pedig már a földszint következik. Ő nem örül, de nem is bánkódik. Azon töpreng, vajon gyónásköteles-e a beteljesületlen, könnyű kis kaland.
*

A negyedik hátizsákba csomagol, egész Európára érvényes vasúti bérletet vált, és elindul világot látni. Prágában sör, Bécsben vínersnicli, Amsterdamban hasis, Párizsban midinett, Bolognában spagetti. A hatodik napon hazatelefonál: küldjenek pénzt, mert Milánóban mindenét ellopták. A tizenkilenc tekercs lefényképezett filmet is. Rajta volt a Stephansdom, a Notre Dame, a strassburgi székesegyház, a melki apátság, a Szent Péter bazilika, a Sixtus-kápolna, a londoni Szent Pál katedrális, a kölni, valamint a milánói dóm. Ez utóbbiról hazautazás előtt még vesz egy képeslapot.
*

Az ötödik a Fülöp-szigetekre utazik, ott harminc dollárért keresztre feszítik. Plusz öt dolcsi a helyi érzéstelenítés. Malaysia valamivel olcsóbb, de ott használat után kifőzik a szögeket, itt meg egyszer használatos szögekkel dolgoznak. Most mégis perben áll a fülöp-szigeteki vállalkozóval, mert bár a szög valóban steril volt, a megfeszítés óta bal lábára sántít. Papírja van a maradandó munkaképesség-csökkenésről.
*

A hatodik reverendát ölt, teológiai doktor lesz, nagy hatású lelki író, messze földön híres hitszónok. Liturgikus mozdulatait a papneveldékben videofilmről tanítják. Karácsony éjjelén, a Duna jegén mutat be szentmisét, egymillió hívő előtt. A szertartás előtt — fél térden — elmondja a Rózsafüzért; nehogy beszakadjon a jég. A prédikáció is kicsit hosszúra sikerül, tüdőgyulladást kap, ami el is viszi.
*

A hetedik sorban áll a postán, kezében fityegteti a telefonszámlát. Hirtelen bankrablók elevenednek; „mindenki a földre!”, ám ő tigrisbukfenccel ott terem, az egyik bandita kezéből kekomi gerivel rúgja ki a géppisztolyt, a másikat shuto ucsival intézi el, azután mosolyogva hordozza körbe tekintetét, és szerényen szól: „Keljetek fel, és adjatok hálát a Jóistennek, a veszély elmúlt”, mire az ablak mögül a postás kisasszony csak annyit mond fahangon: „Mi tetszik? Érthetően beszéljen, kérem, még sokan állnak sorba.”
*

A nyolcadik két torony között kifeszített kötélen mászkál fel s alá. Már harmadik hete, mert a Guinnessék szabadságra mentek. Ráadásul a rekordkísérlet tanúsítására hivatott illető a nyolcadik napon berúgott, és teljes amnéziába esett. Mindegy, most már marad. Akad még ötlete: új egyházat alapít. Elmegy alatta a páciens, miközben ő ezt kiáltja: csiribú, csiribá, szentszellem zutty, és a beteg meggyógyul. Már két fogfájós és egy köhögős ül a gyógyultak padján. De kövérebb falatra vár: jöhetne már egy rákos vagy egy édszes. Sajnos egy epekövön maga zúzódik halálra.
*

A kilencedik ismeri a Nagy Kalandot, sokat beszél róla. Felvilágosító előadásokat tart a Kaland mibenlétéről, s mindig hozzá teszi: milyen kár, hogy állapotbeli kötelessége — mármint a felvilágosító előadások tartása — nem engedi, hogy ő maga efféle kalandba bocsátkozzon.
*

A tizedik az igazi, a vérbeli kalandor. Széttárja a kezét, föltekint az égre, és azt mondja: „Hová menjünk, Uram?”
©Huszthy Ádám, 2000.
Vissza a címoldalra